Dr Zámbó László Magánrendelés Hatvan
– ugrott be mellém és olyan erővel rántotta be az ajtót, hogy azt hittem az ablak kirobban a helyéről, hogy apró atomjaira hulljon. Nem bírtam tovább, elbőgtem magam. – Nn… ne… ne… haragudj – dadogtam. – Nem haragszom, de kibaszott ideges vagyok. Mondtam, hogy maradj itt. Tudod mit éreztem, amikor visszajöttem és nem voltál itt? Tudod mennyire megijedtem, amikor megláttalak annak a mocsoknak a mancsa között? – Tessék? – kaptam rá a tekintetemet. Féltett engem? Megijedt, hogy bajom esik? A hirtelen felismeréstől újra zokogni kezdtem. – Jaj, kérlek, csak ezt ne! – fogta meg a karomat és odahúzott a mellkasához. Egyáltalán nem értettem a reakcióját, de kár lett volna tagadni, élveztem, amit tett, azt, hogy közel engedett magához. Magamba szívtam az illatát és az arcomat a mellkasához préseltem. Nem szólt egy szót sem, csak felállt és velem együtt ledőlt az ülések mögött kialakított ágyra. Nem ellenkeztem, csak követtem a mozdulatait. Hallgattam lassan normalizálódó lélegzetvételét és egyenletessé váló szívverését, aminek hatására én is kezdtem megnyugodni.
Belle rávilágít arra, amit talán már sokan tudnak, de minden bizonnyal nem elegen. A pénz, a milliók nem jelentenek egyet a boldog, gondtalan élettel. A szegénység nem egyenlő a boldogtalansággal. Bepillantást nyerhetünk az élet kemény és kegyetlen oldalába. Megismerjük Hunort, akinek nehéz gyerekkora ellenére sikerült talpraállnia. És ezúttal sem maradunk tánc nélkül. Kemény világ, mint minden sporté, ha valaki olyan szinten akarja űzni, hogy igazán kiemelkedő lehessen. Szigorú szabályok, lemondások, újabb és újabb teljesítendő célok. Megismerjük Dását, aki sikeres nőként éli mindennapjait, de gyorsan rá kell jönnünk, hogy a kemény külső egy megtört lelket takar. Teljesen különbözőek egy valamiben mégis hasonlítanak. Megrekedtek egy ponton. A könyv végére választ kapunk számtalan kérdésünkre. Az írónő megmutatja milyen kegyetlen tud lenni az élet, de ezzel egy időben azzal is szembesülünk, mire vagyunk képesek, hogy elérjük a célunkat. Érdekes megvilágításba helyezett sok-sok nézőpontot.
De nem történt semmi. Lassan pislogtam, de csak homályosan láttam az előttem történő eseményeket, mert a rám törő félelemtől könnyek szöktek a szemembe, amitől bepárásodott a tekintetem. Jesse állt előttem és éppen ki akarta csavarni annak az állatnak a karját a helyéről. Ahogy kitisztult előttem a kép végre sikerült vennem egy nagy levegőt és a tüdőm újra megtelt oxigénnel. A körülöttem lévő hangok végre kezdtek kitisztulni és lassan eljutottak az agyamig a hallottak. – Ahhoz a nőhöz többé egy ujjal sem érhetsz hozzá. Megéretted? Sőt, senkihez, aki nem önként adja oda magát. A leggyávább tett, hogy egy tőled gyengébbet támadsz meg, te utolsó féreg – csavarta meg újra a karját. – Jesse! – szóltam rá, mert féltem, hogy bajba sodorja magát. – Neee! – Te pedig most azonnal beülsz abba a rohadt kamionba! – mutatott a jármű felé. Ezúttal szó nélkül tettem, amit mond. A gyomrom apró csomóba ugrott össze, mert tudtam, hogy nagyon feldühítettem azzal, hogy nem vártam meg. Hogy a kérése, vagy jobban mondva utasítása ellenére egyedül mentem az épületbe.